ÓLOMSZEKÉR

Aztán el ne felejts                       

Milyen magyarok ezek ott fenn Gabikám?

”Vándor, állj meg! Korcs volt anyja vére.

Más faj állt a kihunyt helyére,

Gyönge fővel, romlott, szívtelen

A dicső nép, mely tanult izzadni.

S izzadás közt hősi bért aratni.

Névben él csak, többé nincs jelen.”

                                                                                                                                                     (Kölcsey Ferenc /Zrínyi dala)

- Jó reggelt kívánok Papi-bácsi, hogy van? - Az öreget mindenki csak papinak, öreg-papinak, papi-bácsinak hívta. Hogy miért? Hát, mert olyan papisan atyáskodó, csupaszív ember volt mondják, fiatalabb korában is. Így hát rajta maradt becenévként. Nem haragudott érte, hát én is így köszöntöttem az időst, aki valamikor vidám utcabelim volt.

- Szerbusz fiam! Nem sokat alszom én már, sosem voltam hétalvó. - Bár az onokám is lehetnél, - már, ha lenne onokám. De ezektől még ennyi se tellett. Mi lesz így ebből a hazából? - dohogta. - Csak a boltba mennék egy kis tejért… meg kenyeret is… - köhécselte levegő után kapkodva az idős, aki valamikor még önálló hatholdas gazdaember volt a kollektivizálás előtt, s akinek a gyereke beköltözött a városba, hogy vigye is valamire, mert a paraszti, tsz-paraszti sors nem derogált. Így aztán Papi magára maradt feleségével, Bori nénivel. Ő tavalyelőtt szenderült jobblétre, s úgy, hogy legfőbb vágya, egy kis unoka, nem teljesülhetett, mert a menye féltette színésznői karrierjét, na meg az alakját.

- Hozok én magának tejet, meg kenyeret Papi-bácsi csak menjen vissza, beviszem hazafele menet.

- Köszönöm fiam, de ha már elindultam… - legalább egy kis friss levegő éri a mellyemet, mer hogy… jó az, na!

- Ahogy akarja Papi-bácsi. - A fia nem szokta meglátogatni? - kérdeztem.

- Az… rokkant nyugdíjas már, aztán, hogy elvették az utazási kedvezményét, nem igazán jön. Nem tudja kigazdálkodni az árát, azt mondja. A felesége is elhagyta. Kellett neki művésznőt elvenni. Ráment a gatyája, meg az élete is. Még én szoktam kisegíteni abból a kis nyugdíjamból. - Ha jön csak, kéregetni jön.  Hova futott ez a világ?

Sűrű pelyhekben esett a hó, a levegő is megenyhült kissé.

- Valami egyéb dologban tudok-e segíteni Papi-bácsi? - kérdeztem az idős

parasztot.

- Hát te még fiatal vagy, terád még odafigyelnek. - Mondd meg az uraknak, ott fenn a tiszteltbe, s elgunyorosodott az arca, hogy csináljanak valami mást, mert amit eddig csináltak azzal csak megnehezítették a magamfajta szegénynép életét, s mi nem ezért harcoltunk annak idején a fronton, meg a kádárékba. Adják vissza a földeket a magyar paraszt embereknek, ahogy ígérték, addig még vannak. Vagy minek vannak? (Nem pontosan tudom kikre gondolt, mikor ezt kérdezte.) Majd azok tudni fogják, mit kell vele csinálni. Meg minden mást is. Ahogy a kofák mondták annakidején a fináncnak. - Ha nincs birka, sajt, se túró, minek a kispiac. (vircsaft)

   Világosodott, a hó egyre nagyobb és sűrűbb pelyhekben esett. Már vagy négy-ötcentis is lehetett. amikor kiléptünk a bolt ajtaján, merthogy megvártam az öreget. Kint a bolti segéd javában lapátolta a havat egész a sarokig. Ezzel is megkönnyítve az életet, az időseknek mindenképpen.

- Minden jót Papi-bácsi. Köszöntem el, miután a háza kapujáig kísértem az öreget.

- Köszönöm fiam, hogy elkísértél. Aztán el ne felejts szólni az uraknak, hogy most mán ránk is gondoljanak, ne csak magukra.  Te vagy az íróember, amit te mondasz, azt csak meghallják?

- Aha… ahogy azt maga képzeli Papi-bácsi. Azok csak saját hangjukat hallják. Attól vannak elbűvölve.

- Hát… - újságot csak olvasnak?

- Ki tudja, mit olvasnak ezek Papi-bácsi?

- Na mindegy, erre a kis időre, ami nekem még hátra van, legyintett az öreg, és becsukta maga mögött a vagy százhúsz éves megkopott, de még mindig masszív, kis fakaput. - Én is hazafelé vettem az irányt.

   Kedves, és türelmes olvasó! Papi-bácsi legyintése volt a legbeszédesebb jel azt gondolom ebben a kis epizódban, amit téli színe miatt cseppentettem ide. Nyolcvanhat évvel az első nap-látta után, - és csak egy legyintés. Ennél egyértelműbb, és rövidebb jellel még senkinek nem sikerült tudatnia reményvesztett véleményét a mai magyar valóságról. Én tudom, mert már többször is beszélgettem Papi-bácsival, hogy nem a magunkfajta szorgalmasan dolgos, mégis szegény emberekre gondol, amikor legyint.

- Milyen magyarok ezek ott fenn, Gabikám? - Kérdezte tőlem keseregve, mikor összetalálkoztunk olykor, s beszélgettünk a világ dolgairól, s benne a mai urakról, ahogyan Ő mondta. Mert, hogy régen is voltak urak a háború előtt, de ha a hazáról volt szó, s abba mi is benne voltunk, az életüket is odaadták volna, akárcsak mi. Azt hiszem, mára csak mi védenénk a hazát önként, mert mi tudjuk, hogy a haza mi vagyunk családostul, az urat játszók nem. Hát milyen példamutatás ez? Apám kitagadott volna mind a hatunkat, ha nem megyünk, mikor a haza szüksége úgy kívánta. De ezeknek a magyar csak igavonó baromnak kell. Milyen magyarok ezek, mondd meg nekem őszintén, tiszta szívedből Gabikám? 

Kedves olvasó! Ön szerint mit lehet válaszolni egy ilyen kérdésre? Talán azt, hogy: Nem lehet valaki lelkében, szívében, tudatában teljes értékű magyar ember, ha szellemiségét, cselekedeteit idegen érdekekért alkotott, idegenből hozott, a bosszúállás emberi tulajdonságával felruházott, egy faji hasonlatosságra formált hamis-képre, vallásra épített tan vezérli, kizárólag e faj vagy vallásszervezet világi hatalmának szolgálatában? És, hogy az egyén, emberszemély függetlenül földrajzi helyzetétől nemzetközössége létének biztosítására kifejtett egyéni törekvésein keresztül mérhető meg igazán! - Hát igen kedves olvasó! Most, ezen vonások alapján vizsgáljuk meg választott kormányaink, kormányunk, milyen bírálatot érdemelnek, érdemel.  Kedves olvasó! Minden cselekményt, eseményt, mely körülöttünk zajlik, kizárólag a fent említett szemszögből értékelhetünk. A történelmi eseményeket vizsgálva arra az álláspontra kell jutnunk, hogy a múlt minden jelensége, ismert vezetőink, vagy névtelen, de nemzetközösségünkhöz tartozó nem hivatalos személyek állam-polgári cselekedete a nemzeti lét megtartását szolgálta-e, szolgálja-e, vagy sem? Az megállapítható elsőre, hogy a nép, azaz honfitársaink túlnyomó többsége semmilyen közvetlen felelősséggel nem vádolható. Azonban választott, vagy csak a nyakunkra ültetett vezetőinkre ez már nem mondható el. Induljunk ki abból, hogy mi egyéni lelkiismeretünk vizsgálatának mércéje? Hogy egyéni életcélunk, egyéni tetteink, törekvéseink milyen formában és mértékben elégítik ki az első számú természeti törvényt: A NEMZETI LÉT ÉS MEGMARADÁS BIZTOSÍTÁSÁT? Kedves olvasó! Van-e bátorságunk, lelkierőnk egyéni és nemzeti önismeretre? Vagy már maga a gondolat is felháborít, és ellenállásra késztet? Ha így van, az azt jelenti, bűnösek vagyunk, és gyengék is, egyenként is és együtt is. Mindenki tegye a szívére a kezét és gondolja végig: - Mikor, és hol és mivel ártottam hazámnak, nemzetemnek s ezen keresztül önmagamnak tudatosan, vagy anélkül? Én azt gondolom a nemzet túlnyomó része, a munkából bérért (éh-bérért) dolgozók tömegei minden szempontból mentesíthetők a felelősségre vonás alól. Egyrészt azért, mert sem idejük, sem hatáskörük nem volt, hogy szándékosan, vagy anélkül nemzetünk érdeke ellen tegyenek. Másrészt a magyarok túlnyomó többsége hazáját közvetlenül is szerető tiszta és őszinte ember, akinek nincsenek külföldhöz kötődő anyagi és ideológiai érdekeltségei, érdekei. Szemben azokkal a minden szempontból kisebbségnek számító, de cselekedeteikben rendkívül káros, kettős állampolgárokkal, akiknek kormánypozíciója és háttér hatalma van, tehát lehetősége arra, hogy sajátosan önös céljai érdekében, akár a nemzetárulás bűnét is elkövethesse. Az eddigi kormányok, tradícionálisan követik el ugyanazt a bűnt, amit történelmi elődeik. Mint, például: I. István királyunk idejében az erőszakos kereszténységre -"térítések" után katolikus királyaink, akik külföldről behozott német, olasz, francia, idegen ^"hitoktatókat^" úri méltóságba emeltek. Így a szüntelen testvérharcokban a hatalmon levőket támogató elemek száma állandóan gyarapodott. Ezért a honalapító magyarság saját hazájában egyre mélyebbre süllyedt gazdaságilag és politikai jelentőségében is. A szabad magyarból a katolikus államhatalomnak teljesen kiszolgáltatott "jószága^", azaz jobbágya lett. - Ma mit látunk, (miután eladtak, elloptak s így megsemmisítettek minden önállóságot) a multinacionális cégek behívását, ezen kívül a kormány a múltrezsimek ”hitoktatóit’’, idegenszívű (ügynökeit) hódítóink vazallusait ülteti tanácsadói székeibe, sőt miniszteri bársonyszékeibe. Persze csak azért, mert ezek a térítők tudják legjobban megvalósíttatni azt az idegen érdeket, amivel királyunkat is átitatták indulásakor. Így mára nem maradt más feladatuk, mint az ország-ügyeket a megbízóik által helyesnek vélt mederben tartani. Vagy, ha netán letérne a tanítvány a javasolt, (kijelölt) útról, hát visszatéríteni (rugdosni) arra, kíméletlen módszerekkel is, ha kell.  Kísértetiesen ismétlődik a múlt: - Minden nyugati tapasztalatot felhasználva, a legválogatottabb módszerekkel az ország lakosságának kegyetlen katolizálása, nemzedékeken át folytatódott. (Ma a katolizáció helyett a globalizáció elfogadtatása a térítés célja). Politikai, társadalmi berendezkedés formájában a legbonyolultabb feudális államrend uralkodott, ha ezt egyáltalán rendnek lehetett nevezni. A központi királyi hatalom abszolút uralmi helyzetének megtartására állandó külföldi segítségre szorult. Ennek ára volt: A valóságos nemzeti függetlenség nyugat felé való feladását követelte királyainktól. Azaz szuverenitásunk teljes feladását, akárcsak ma. Kedves olvasó! Az alaptörvény lényegében ennek a hatalomnak feltételeit volt hivatott megteremteni. A munkavállalói jogok minimálisra csökkentése a magyar oktatás színvonalának tönkretétele stb. az emberek jobbágyi (adós rabszolga) sorba való visszataszítását volt és van hivatva szolgálni. A párhuzam igazsága önmagáért beszél. De folytatva a történelmi példát: A másik látható és a mindennapi életben sokkal jobban érezhető hatalom, az egyház, vallási befolyásán keresztül a központi királyi hatalmat is gyeplőjén tartotta a feudális hűbérurakon keresztül (akiknek zömét idegenek alkották). Minden emberi szabadságjogától, emberi méltóságától megfosztva, állati sorban taszítva, rabszolgaként élt a fegyverek erejével katolikussá "térített" honalapító nép. - Nos ma, kedves olvasó, ugyan ezt a szerepet tölti be a ball-liberális média. Hát nem hátborzongató e párhuzam, a feladat egyezés azonossága? Hiszen éppen napjainkban bizonyosodhattunk meg ennek brutális működéséről. Kedves olvasó! Akkoriban azok, akik ezen hódítói térítésnek ellenálltak, azok az ősi hitükhöz görcsösen ragaszkodó néprétegek földönfutóvá, járhatatlan erdőségek, mocsarak lakójává tétettek. Ma annyi a különbség, hogy ellenállni sem kellett ahhoz, hogy földönfutóvá tegyék őket, persze vannak, akik visszavásárolhatták hitelből hajlékaikat. De a többséggel nem ez történt. Nos, ezért annak idején állandó jelenség volt az ún. ^"pogánylázadás^". A mindenéből kifosztott, bujdosó pogány egyszerű értékelésében: Az új vallás és az új hatalmi rendszer egyet jelentett. E pogánylázadások, majd később a katolikus történelemírásban a "parasztháborúk" egy célt szolgáltak. Tévesen, de az új vallás hirdetőinek, papjainak meggyilkolásával úgy vélték megsemmisítik az új társadalmi rendet is. Amikor e lázadások jellemzése úgy van lefestve, hogy az a szegény parasztság helyzetének javítását célozta, a háttérben megtaláljuk a régi hitnek, a régi vallásnak a visszaállítására való törekvéseket is; mert a régi hit, a régi vallás elválaszthatatlan az emberi szabadság gondolatától, az emberi egyenlőség visszaállításának megvalósításától. S ehhez soha nem lehet késő. Nos, kedves olvasó! Amikor az EU-ból való kilépést szorgalmazzák az így pogánnyá, (vidéki) lázadóvá degradált, ill. fasisztának, antiszemitának, rasszistának bélyegzett emberek százezrei, akik görcsösen ragaszkodnak magyarságukhoz, akkor ne feledjék, hogy Ők ettől a globalista, történelmünkön átívelően rajtunk élősködő és uralkodni akaró hatalomtól akarják nemzetünket, s önmagukat is megóvni, s visszavezetni minket saját ősi szakralitásunknak, és önrendelkezésünknek szabadságához. S ha már mindenáron szenteket, vagy szentet kellene avatnunk a magyar történelemből, akkor én Budai Nagy Antalt javasolnám Gellért püspök helyett, akit úgy mellesleg hordóban gurítottak, jó okkal az ő urának színe elé. - Kedves olvasó! Ideje szembenézni a valósággal, miután megismertük azt, hiszen csak akkor tudunk életképes életet, létet szolgáló célokat kitűzni magunk elé, nemcsak mint egyének, de mint nemzet is, ha e tudásból merítve erőt a tettek mezejére lépünk. - Hála a magyarok Istenének, ma már a kerékbetörések és máglyák ideje lejárt. Hit felfogásunkért, és szabadság vágyunkért ma már senki sem tud bennünket a vádlottak padjára állítani, pedig nagyon szeretne. De a valóság felismerésével és annak következetes alkalmazásával, nemzeti túlélésünk érdekében, sürgetnünk kell önmagunkat, és el fog érkezni az idő - talán előbb, mint remélnénk, amikor végleg megszabadul magyar népünk a globalista-mételytől, s a keresztény mákonytól, az ezeréves agymosástól. Utána pedig LÉLEKBEN ÚJJÁSZÜLETVE, a magyarok Istenének a bocsánatát elnyerve ezeréves hűtlenségünkért, bizalommal és öntudattal járjuk tovább az elkövetkező évezredek napfényes útját Istenünk szándéka, rendelése szerint. Kedves és türelmes olvasóm! Sorolhatnám a történelmi párhuzamok tartalmi egyezőségeit korunk rákfenéjével, de száz szónak is egy a vége. Így hát inkább csak azok tanulságát összegezném néhány mondattal összegzésként. - Kedves olvasó, tisztelt magyarérzelmű honfitársaim! Orbán Viktor ismeri a történelmet. Ha másért nem, hát azért, mert ismertették vele. Ezért úgy döntött, nem szakítja meg annak tradicionalitását. Ez a tradíció (hagyomány) pedig nem más, mint az, hogy a magyar urak, I. Istvántól kezdve úgy tartották fenn, és meg hatalmukat, s a velejáró fényűző életüket, hogy a külföld anyagi és katonai támogatását elfogadták, kérték, s élvezték, ha kellett saját népükkel szemben is. Ezért cserébe kiszolgáltatták országuk szuverenitását, azaz lakosságuk önállósodásának szabadságjogát. Ezért élt a magyar nép a történelme során mindig az adóprés szülte nyomor és szegénység szorításában. Ez volt az ár, és ez ma sem változott. Annak, hogy királyaink, hercegeink, grófjaink a múltban is, és ma is, az arisztokrácia gondtalan, nélkülözésektől mentes életét élhesse, ezt kell tennie. Orbán is ezt teszi, s hogy ez ne változzon, ha kell, akárcsak elődei az erőszaktól sem riadna vissza, mint ahogy a megszorításoktól sem. Csak legfeljebb másként kommunikálja. Kormányról, kormányra ez folyik, s eközben a mi életünk minősége, szemben az övékével csak folyamatosan romlik. Ezt kellene már végre világosan felismernie mindenkinek itt lenn! És minél előbb tenni ellene! Addig, ameddig még nem késő!

 - Hát, Öreg Papi én megmondtam, ahogy kérted. De azt már, hogy meg is hallják, netán meg is fogadják, nem garantálhatom, pedig itt lenne az ideje, hogy ismét a nép, a nemzet kerekedjen felül, a Janus-arcú liberális, pestist terjesztő vírusgazdákkal szemben. - De te, ma már ezt jobban tudhatod, hiszen együtt vagy őseinkkel a régi, égi törzsszövetségben, s én tudom, közbenjársz ügyünkben a Magyarok istenénél.

A magyarok istenéhez:

Add uram, hogy népem visszanyerje idegenfelismerő képességét, s megvívja végső, de legfontosabb harcát a szabadságért. E hitben s harcban erősíts meg minket Uram, s vezess ki minket ezeréves tévelygő hűtlenségünk labirintusából.

A nemzeti vallás

- Azok a népek, amelyek ősi hitvallásuk mellett kitartottak, megtartották nemzeti tulajdonságaikat és e mai világszerkezetben döntő befolyással bírnak. E vallási felfogások, e népek nemzeti öntudatára, nemzeti egységük megtartására felmérhetetlen értéket jelentettek és jelentenek ma is! Ezek a nemzeti hitvallások a múltban is kielégítették, s kielégítik ma is e népek számára az elsőszámú természeti törvényt, fennmaradásuk szolgálatát.

Tisztelt és egészségesen kíváncsi olvasóm! Ezen gondolatok, melyek papírra vetve, a maguk súlyos tehetetlenségében hevernek egymáson Ön előtt, akár egy halom hasított fa, szorítva, nyomva, összefogva dolgában egymást s így megpróbálnak visszavezetni minket hitünk, szakralitásunk ős eredetének őszinte felismeréséhez, melyet a sátáni erőszak ezer éve elszakított önnön lényegétől, a nap erejétől, az élet dicsőségétől, az igazi erőtől, a magyarokat másoktól megkülönböztető ősvallástól. Kedves és gyanútlan olvasóm!- Az I. István királyunk idejében történt erőszakos kereszténységre "térítések" után, még sokáig harcoltak őseink saját vallásuk, és ezzel együtt régi életformájuk visszaállításáért, ami egy államalapító nép esetében a legtermészetesebb, és dicsőségesebb tett volt, hiszen nemzeti vallásuk, faji fennmaradásukat volt hivatva szolgálni. Tehát leszögezhetjük kedves olvasó, hogy nem a "vegetálás^", de a valóságos, a szó legszorosabb értelmében vett nemzeti lét fennmaradásának egyik elengedhetetlen, alapvető tényezője a NEMZETI VALLÁS! Nem a fegyveres erőszakkal ránk kényszerített, hanem a saját megtapasztalása, felismerése eredményeként kialakult természetes istenhit, az eredeti magyar ősvallás.  Hát kedves olvasó, azt bizonyára Ön is tapasztalja, hogy egyre inkább gyarapodik azon szabadhitűek száma, akik nem tolerálják a katolikus vallásokat sem tartalmilag, sem formailag, de igazából nem tudják megindokolni, hogy miért éreznek ellenszenvet e vallások iránt. Tegye fel bátran magának a kérdést, vajon mi okozza ezt az elidegenedési tendenciát? A válasz rendkívül egyszerű. Az emberekben a technikai, világnézeti, társadalmi fejlődés ellenére, a nemzeti (saját meggyőződésű) erős vallás tudja egyedül létrehozni azt a lelki állapotot, melyben az egyén belső élete, minden külső viszontagság ellenére nem hogy kettészakadna, de éppen a történelmi megpróbáltatások következtében mind szorosabb egységbe kovácsolódik. Az így kikristályosodott vallás válik egyfajta közösségen belül nemzetivé, így kapcsolódva saját népével. Az így kialakult vallás minden parancsolatával nemzeti öntudatra is nevel! Hiszen közös etosza olyan erő, mely képes össze, és egyben tartani az egy nyelvet beszélők lelki közösségét. Egy idegen, ránk erőltetett vallás ezt nem képes létrehozni, még ezer év elteltével sem. Nos ennek a hitnek, meggyőződésnek a hiányérzete az, s a keresztény vallás idegensége a magyar lélekben, ami kiüríti a keresztény templomok hamis mesetereit, hideg termű házait. Kedves olvasó! A leírtakból kiderül miért olyan fontos a saját közösség meggyőződésű vallás, hit, a magyar ős-szakralitás felismerése. - A nemzeti, vagy egységesen ősi vallású ember hite, elidegeníthetetlen nemzeti közösségétől. Ez a legalapvetőbb természeti törvény, s ezt a törvényt szegte meg az a magyar király, akit a hamis történelemoktatás szentnek tart. Pedig ezen ősi vallás üldözésével és elpusztításával, tulajdonképpen saját nemzete gyilkosává, árulójává vált. Az már tudományos közhelyszámba megy, hogy nemzeti egységet, nemzeti műveltséget, nyelvet, nemzeti öntudatot csakis egy nép lelki, szellemi felépítésének adottságaihoz formált, évezredeken át fenntartott nemzeti vallással lehet megtartani és tovább fejleszteni, az azt alkotó alapelemek változatlanul hagyásával. Tehát kijelenthetjük, hogy mai sorsunk egyenes következménye ősi vallásunk megtagadásának. Ezzel együtt azt is kijelenthetjük, hogy István ősvallása megtagadásának büntetése, fia elvesztésén kívül a nemzet ezeréves pusztulása is. Kedves olvasó! Lassan kialakul az a kép, melyet láttatni szerettem volna. Nevezetesen, hogy az a történelmi háttérkép, ami a kereszténységet agyontömjénezi, csupán délibáb. Vagy másként fogalmazva, színes paraván, aminek feladata a valóság elfeddése, s így a nép, előre kitervelt aljas szándékból való félrevezetését szolgálta, és szolgálja, a mindenkori hatalom érdekei szerint, ma is. Kedves és hiszékeny olvasó! A nemzetek kialakulásának időpontjában alakultak ki a nemzeti vallások. S e vallásokat népi életkörülményeik, módjuk jellemzői határozták meg, s fordítva, így formálódott ki ősi világszemléletünk is. De ami nekünk ma a legfontosabb, hogy minden erőszakos térítés, kegyetlenkedés ellenére, végérvényesen kiirtani nem tudták ős-vallásunkat, éppen azok az életkörülmények, melyek kialakulásuk meghatározói voltak őrzik azt. A hagyományainkban, kultúránkban itt-ott fellelhető ma is istenhitünk, ősi nemzeti vallásunk emléke, (életfa) mint a magyarság lelkülete felett lebegő ősi szellem, mely új nemzeti tüzet, új lángot gyújthat a lelkekben. Ki az, az igaz magyar ember, aki ne szomjazná ősi vallása isteni erejét, s segítségét ezer év nemzeti tragédiáinak keservei után, (hisz a keresztények istene nem segített) s ne sóvárogna, most már a magyarok istenéhez víg esztendők után, akárcsak Kölcsey a himnusz lelket láttató soraiban.

„Balsors akit régen tép. Hozz reá víg esztendőt.

 Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt."

Kedves olvasó! Mindezen tudás és népi hagyománykincs, amit most helyszűke miatt nem sorolnák fel, táncaink, ünnepi szokásaink, gazdasági, vagy évszak üdvözlő és búcsúztató kultúránk hagyományinak tárházából, vagy akár zenei örökségünk kincsestárából mind, mind forrás lehet lelkünk magára találásának útján. - De mindenek előtt, ahhoz, hogy elkezdődhessen megtisztulásunk, meg kell említenünk az egyéni lelkiismeretvizsgálat szükségességét. Annál is inkább, mert az egyéni lelkiismeretvizsgálat eredménye tükrözi a nemzeti gondolkodásmódot, ahogy az embert lelkiismerete. Válaszolnunk kell őszintén e kérdésre: Van-e bátorságunk, lelkierőnk nemzeti és egyéni lelkiismeretre? Kedves, hitben és identitásban változni képes magyar olvasóm! Tételezzük fel magunkról, hogy szellemi erőink teljében, képesek vagyunk szembenézni a valósággal, bármilyen számunkra még kellemetlen igazságokat tartalmazzon is az. Igen, hogy el tudjuk viselni a történelmi stb. valóság italának keserű ízét, célunk elérésének érdekében. Nos kedves olvasó! Tartsunk egy kis lelki önismeret vizsgálatot! - Önvizsgálatunk első lépéseként, be kell látnunk, annak ellenére, hogy idáig el akarták hitetni velünk, (altatás céljából) hogy mi legek vagyunk az élet számtalan területén, a tudományban, a művészetekben stb. szóval be kell látnunk e mély berögződöttség, öntömjén ellenére, hogy semmivel sem vagyunk jobbak, leg-ebbek, mint más népek. És jó, ha megütjük az átlag mértéket népünk jó tulajdonságainak értékelésénél. Például és egyáltalán, jutottunk-e többre a mellkas veregető frázisoknál hazafiasság ügyben? Tudniillik, az önfelmagasztalás, a magunkat leg-nek tartás beivódása egónkba okozta eddigi bukásainkat, és a mai napig e téren meg nem álltunk egy "józan pillanatra". - Siralmasan jellemző állapot ma is a külföldön megjelenő egyes "történelmi tanulmányok^" bekezdő sorait olvasni: "...a magyar, mint öntudatos, büszke keresztény nép, mely a legelsők között..." stb. stb. Történelmi tragédiáink tükrében soha egy pillanatra sem vizsgáltuk önmagunkat, önmagunk bűneit, hogy e tragédiák bekövetkeztében mekkora szerep jutott saját magunknak, hibáinknak, bűneinknek? Vajon, miért nem? Hogyan összeegyeztethető a keresztényi alázat a keresztényi hazafisággal ezen önvizsgálat során? Hisz e két fogalom egymás ellentétpárja. Mire is gondolok? A kereszténység önmaga felsőbbrendűségét hirdette ezer éven keresztül, s ennek hangot is adott a történelem, amúgy általa fennhéjázóvá, kirekesztővé, lelkiismeretlenül harácsolóvá változtatott nyugat-Európa országaiban. S ezt tette idegen hatásra, a magyar kereszténység is avval, hogy minden másként gondolkodó népet, felekezetet, ha tehette lenézett, így saját magyarságának eredetét is. De mindez csupán a politika dölyfös, kereszténységére oly (érdek) büszke elitjének tulajdonsága volt. A nép soha sem tett ilyen különbséget, hiszen neki együtt kellett élni a politika által lenézett, semmibe vett népcsoportokkal, s ő jól tudta mi az igazság. Az ellenségeskedéseket, a háborúkat soha sem a nép szította, robbantotta ki, de mindig a magát a nép fölé helyező ostoba és telhetetlen politikai és gazdasági elit, és ez ma is így van. Folytatva önismereti kötelességünket, ki kell jelentenünk, a múltbeli és a mai valóságért csakis saját magunkat hibáztathatjuk, ill. politikai, gazdasági, és kulturális kormányzatainkat, s nem népünket, vagy a kereszténységben lenézett szomszédjainkat. A történelem folyamán egy életrevaló nép a körülményeit saját maga teremti meg nemzeti létének biztosítására. Kedves olvasó! Az is igaz, hogy amikor a nemzeti lét körülményeit (mint ma) idegen népek alakítják, elitjének jóvoltából, akkor e nép öntudatos, büszke keresztény mivolta, politikai minőségjelzői már nem a valóságot jelentik, hanem csak egy vágyálom valóságának vélt szivárványvilágát, s ez sajnos Magyarországra az erőszakos katolicizálódás óta jellemző. A nemzeti önismeretre, annak feltárására, legnagyobb szüksége választott vezetőinknek lenne, hiszen a végzetes hibákat nem a nép követte és követi el ma sem. Meg kell mondanunk, és ki kell jelentenünk egységesen e gyakorlat folyományaként: Azért, hogy a magyar nemzet idáig jutott egyedül és kizárólag, a múltban is és a jelenben is, a magyar népet vezető (megvezető) politikai és gazdasági elit, a mindenkori kormányzatok tehetők közvetlenül felelőssé. Annál is inkább, mert ezer év történelmi tapasztalata sem volt számukra elég, hogy megtanulják a történelem és a politika azon alapvetését, miszerint a magyarságnak nincsenek örök szövetségesei, csak örök érdekei vannak. Mindaz a történelemből tudható, hogy szövetségeseink soron követték egymást és mi, ezen szövetségesekkel együtt szálltunk a nemzeti pusztulás poklába, mert mi "álljuk a keresztényi szavunkat", - "mi meg nem szegjük szövetségi hűségünket^", inkább pusztuljon az egész nemzet e nemes, de nemzeti szempontból igen ostoba "erény^" hangoztatásában és gyakorlásában lévő következetességünk miatt. Ma ugyanez a sors vár ránk az EU- hoz való Orbáni ragaszkodás miatt. Annak ellenére, hogy a nép, a nemzet elemi érdeke az abból való kilépés lenne. Nos kedves olvasó! A nemzeti önismeret azért fontos, hogy felismerjük lelki önmagunk valódi kilétét s, hogy ezen keresztül el tudjunk vonatkoztatni ellenségeinktől, így felismerve azokat. De azt mindenképpen leszögezhetjük, mint végső következtetést, hogy a Nyugat bennünket soha el nem "árult^", hiszen elárulni csak szövetségeseket, barátokat lehet. A "nyugati barátság" és szövetség mindig egyoldalú volt. Mi azt hitettük el magunkkal, hogy e "keresztény Nyugat" szerves része vagyunk, holott az elmúlt ezer év folyamán e "keresztény Nyugat" megszámlálhatatlan bizonyítékát adta annak, hogy a velünk való bármilyen viszonya csak addig tart, amíg abból neki haszna származik. Vagyis ezer éven át minden véres áldozatunkkal "szaladtunk egy szekér után", mely bennünket soha felvenni nem akart. "Vigyázó szemeinket Párizsra vetettük^", de nem vettük észre, hogy nemzeti létünk, nemzeti erőnk végső fokon a Kárpát-medencében és az azt szorosan körülvevő népekhez való viszonyunkban gyökerezik. És sajnos ez a gyakorlat folytatódik gyalázatossá nyalt jelenünkben, s ha nem lázad fel a nép saját ősi jogaiért, ősi-hitéből táplálkozva, akkor elasszimilálnak és kiirtanak minket a már jól bevált liberális gazdasági, oktatási, élelmezési és gyógyítási módszereikkel, s mi hálásak leszünk nekik, hogy eddig is élhettünk. Hát ezt akarjuk! Én nem, én vissza akarom kapni ősi hitemet, identitásomat, pogány-magyarságom és annak minden gyönyörűségét, s erejét. El akarom felejteni a porba tiprás megalázottságának keresztény ezer évét, így segéljen engem és mindenki mást is, aki vissza szeretné kapni igazi magyarságát a MAGYAROK ISTENE!

Én ezért harcolok, s tegyétek azt ti is, s majdan: „Hol sírjaink domborulnak,
                                                                               Unokáink leborulnak,
                                                                               És áldó imádság mellett
                                                                               Mondják el szent neveinket.
                                                                               A magyarok istenére
                                                                               Esküszünk,
                                                                               Esküszünk, hogy rabok tovább
                                                                               Nem leszünk!”

                                                                                                                      (Petőfi Sándor Nemzeti dal Pest, 1848. március 13.)

Ólomszekér

Ólomszekér vánszorog a pokol felé vezető sivatagi földúton. A bakon füstös-képű, de arcát fehérre porhintett aprócska emberbőrbe bújt ördögfióka ül, az egyik kezében jogart a másikban ólomszegecsekkel díszített selyemszálas ostort tartva a kocsi elé fogott láthatatlan lovaknak azt óbégatja torka szakadtából: - Húzz az anyád keservét, húzz te bankó-hasú plebejus-ló! - De a szekér csak nem akar felgyorsulni. Mögötte s körötte lehorgasztott fejű beheggedt szemű nyurga lények feszülnek. Köröttük a táj csontszáraz tikkadatában a nap délibábot lenget. Győztes forradalmi víziók kényszerképzete elevenedik, s száll tova. Kiszáradt kutak föld odvai körül egykor zöldellő oázisok tilinkói helyett a halál surrog méla sandasággal.  Mindenfelé amerre a szem ellát gazdátlan lábnyomok hevernek síri csöndben. Itt-ott barikádra emlékeztető, egymásra rogyott gyors színpadok, dobogók, hordódongák repedezett deszka maradványai, könyv, zászló s kézirat halmok még meglévő foszlányai s Bocskai szabású divatgúnyák öltönytartó bábúi hevernek. Mellettük s mögöttük a sivatag perzselő homokjában, felcsapott ajtajú széfek, s törött fedelű ládikákban kiváló dolgozó jelvények, Lenin, Marx és Engels mellszobrocskák, munkát, kenyeret-feliratú transzparensek, festmények, szemléltető csontvázak, s mindenféle más, egykor nagy becsben tartott ereklye múladozik a feledés örökálmát aludva. A karaván lassan, szinte nem is halad. A mellette s mögötte szellemjárók lelkeiből a kínzó nyöszörgés, mint elfolytott fájdalom, darázszúgásként szabadul fel az elviselhetetlenség határán, s halkul újra a tűrőképesség felszínalattijába. A bakon ordítozó emberféle porhintett arcú ördögfióka megunva, hogy a keréktengely inkább fékez, mint sem, hogy előre forogna, s haladna, parancsokat osztogat öntudatlan kényszer-keresztelt híveinek: - Csapoljátok meg barátaim, forradalárok véreteket, mint annak idején a szerződő ősök, s kenjétek meg kocsim tengelyét, hogy gyorsabban haladhassak-sunk egyetlen, s üdvöt hozó célom-lunk felé. Hisz nincs más lehetséges út előttünk, mint az én utam, a közös EgérUt út, melynek végén mindenki elnyeri méltó, s kiérdemelt kollektív jutalmát. De addig is ki kell tartanotok barátaim, drága bányaló látásélességű plebejus polgárforradalmár bajtársak, turka-zubbonyos honvédő hőseim! - És láss csodát, a látható porban járó, beheggedt szeműek felegyenesednek, mint a füvek, ha túllép rajtuk a történelem hétmérföldes csizmatalpa, s vödörszám ontják drága vérüket s kenik vele az ólomszekér ólom kerekeinek ólom tengelyét, miközben a sivatagi nap szétperzseli agyuk még működő memória paneljeit. – Nézzétek! - kiált az aprócska emberféle sátán-fatty a bakról, miután megkenték vérrel a tengelyeket, s a távolba mutat, mutogat, de inkább csak hadonászik, ostornyelével. - Föld!!!! - izé - Jövő!!!! Látják-tok feleim szümtükkel, mik és mukk, hogy nem hazudtam-tunk! Csak még egy kicsit tartsatok ki az áldozathozások nemes útján, s hogy gyorsabban haladhassunk, (senki sem kérdi, hova?) dobáljatok fel mindeneteket a szekérre, így megszabadulva fölös terheitektől gyorsabban célhoz érhetünk, csak így és csak együtt.  És örvendezve egyik patájáról a másikra helyezi súlyát, mint mikor valaki örömében ugrál. A követők egy pillanatra ismét felemelik födetlen fejüket s a még nyakukban lógó tarisznyákat az ólomszekérre dobálják s a távolságot, a messzeséget kémlelik, beheggedt szemlukaikkal. - És tényleg, mintha valamit képzelnének, merthogy látni nem látnak semmit. Aztán önkritikusan, persze csak magukban s csak maguknak bevallva, a lelkiismeret csendjében végig cikkan agyukon, már amelyiknek van lelkiismerete, a délibábról tanultak tudománya. A párák táncán felsejlő szép új világ képzet s a sötét-valóság közötti különbség realitása. Aztán csendben helybenjárnak, tovább választott királyuk vakvezetése s ólomszekere mellett. Mint az a bizonyos párhuzamos másik tábor, hihetetlen hittel, mint hűséges Mancha lovagok, akik meghalnak inkább, mintsem belássák bravúrokra képes képzeletük erejével, hogy át lettek verve, de piszkosul s, hogy a szekéren pöffeszkedő öncélúan rövidlátó királyuk, miközben ők szenvednek a sivatagi szárazságtól, nagyokat kortyol marhabőr kulacsából, s elégedetten néz le rájuk fenségének pokol-tüzes glóriája alól.

 (FELHASZNÁLT IRODALOM: HOMONNAY OTTÓ JÁNOS RIDEG VALÓSÁG)